Mi lett volna, ha? A magyar futball rejtett aktái - 2. rész

Ismét egy remek sztori az újpesti csodakapus című könyvből.


Részlet AZ ÚJPESTI CSODAKAPUS című könyvemből:

"Az argentínai világbajnokság miatt a megszokottól korábban kezdődött az élvonal tavaszi idénye. A Rába ETO elleni találkozó már a harmadik volt a sorban, pedig a naptárak szerint még javában tél volt. Az év első heteiben a szokásnál is hidegebb idő köszöntött be, így a pályák többsége alkalmatlannak bizonyult az élvonalbeli labdarúgásra. Köztük a Megyeri úti stadioné is. Hó és jég borította a játékteret, ennek ellenére játszani kellett a sérülésveszélyes talajon.

Bár ne tették volna!

A zord időjárás elriasztotta a nézőket, így alig négyezer ember látta, ahogy a lilák a második félidő közepére kétgólos előnyre tesznek szert. A nézők között helyet foglalt a magyar válogatott szövetségi kapitánya, Baróti Lajos is, aki elsősorban a Dózsa klasszisaira volt kíváncsi, köztük a mindössze huszonhárom éves kapusra, Tóth Zoltánra. Az ifjú portás ezúttal is kesztyű nélkül védett, de a jeges körülmények dacára ez fikarcnyit sem rontott a teljesítményén. Egy-egy megmozdulása láttán Baróti (ugye, emlékszünk, Zoli édesapjának gyerekkori barátja) elégedetten nyugtázta, hogy nem véletlenül őt tartják az elmúlt évtizedek legígéretesebb kapusának. Lajos bácsi már korábban meghívta őt a válogatott keretbe, és úgy tervezte, meg is adja neki a lehetőséget, hogy bebizonyítsa, ezen a poszton nincs nála jobb szerte e hazában.

Egészen a hetvenedik percig minden jól alakult. Ekkor az Újpest végezhetett el szögletet, ám a beívelt labdát a vendégek egyese lehúzta, és azon nyomban indította a fürge léptű jobbszélsőt, Szabó Ottót. A hatalmas, nagy ívű kirúgás egyedül találta a győri csatárt, aki nagy gólhelyzetbe került volna, ám Tóth Zoli, aki kiválóan együtt élt a játékkal, észlelte a veszélyt, és messzire kifutva, a tizenhatoson kívül fejjel tisztázott. Ezzel semmi baj nem lett volna, de sajnálatos módon Szabó Ottó is csak a labdára koncentrált, és teljes erőből nekiszaladt a felugró újpesti portásnak. Zoli óriási ütést érzett a combján, és ahogy a földre, helyesebben mondva a jégre érkezett, egyből tudta, hogy nagy a baj. Bár ezt a meccset még pokoli fájdalmak közepette végigjátszotta, fel volt készülve rá, hogy hosszú kényszerpihenő elé néz majd.

Ehhez képest mi történt? Három nap múlva, a Szombathelyi Haladás elleni találkozón újfent Tóth Zoltán állt a listavezető kapujában. Sérülten, összedrótozva, beinjekciózva. És ez így ment még további két héten keresztül.
Zoli a meccsek után alig tudott lábra állni, de a következő mérkőzés előtt ismét megkapta a szokásos fájdalomcsillapító és vérhígító injekciókat. A csapat vezetősége nem ismert kegyelmet, nem engedték, hogy kipihenje a sérülését, és laktanyafogsággal fenyegették, ha nem vállalja a játékot. Ő pedig jobbnak látta, ha annak rendje és módja szerint beáll a sorba. Egészen addig, amíg képes volt minderre.

– Pali bácsi, értse meg, menni is alig bírok – panaszkodott kínkeservesen a Videoton elleni 4:0-ra megnyert rangadó után.
– Pihenjen egy-két napot, ahogy eddig is! Utána mindig jobb, vagy nem? – kérdezte Várhidi.
– Éppen ellenkezőleg. Sokkal rosszabb. Már aludni is csak gyógyszerekkel tudok.
– Menjen be Radnay dokihoz, majd ő kitalál valamit.
– Biztos vagyok benne, hogy szükségem lenne két-három hét pihenőre. Akkor a hajrára újra fitt lennék. Talán még a vébére is kijuthatok.

Ez volt Zoli nagy álma. A világbajnokság. Édesapjának a világháború miatt ment füstbe ez a terve, most pedig ő is veszélyben érezte a szereplését. És igaza is lett..."

Forrás és borítókép: facebook/Dunai Ede író hivatalos oldala

Sport365.hu - Mi lett volna, ha? A magyar futball rejtett aktái 1.rész

Tóth Zoli édesapja, az Újpesttel háromszoros bajnok kapus, Tóth György Szegeden nevelkedett, és ott lett ismert labdarúgó. A csapatban azonban volt egy cimborája, aki még nála is többre vitte. Igaz, nem futballistaként. De nézzük csak, ki is volt az idősebb Tóth legjobb gyermekkori barátja...

Videók