Mi lett volna, ha? A magyar futball rejtett aktái 1.rész

Az Újpesttel háromszoros bajnok kapus, Tóth György és gyerekkori barátjának története.


AZ ÚJPESTI CSODAKAPUS című könyvemból egy eddig soha nem publikált összefonódásra is fény derül.

Tóth Zoli édesapja, az Újpesttel háromszoros bajnok kapus, Tóth György Szegeden nevelkedett, és ott lett ismert labdarúgó. A csapatban azonban volt egy cimborája, aki még nála is többre vitte. Igaz, nem futballistaként. De nézzük csak, ki is volt az idősebb Tóth legjobb gyermekkori barátja...

"1920-as évek

Szegeden több futballcsapat is működött, így Gyuri egy hatalmas lépéssel közelebb kerülhetett régóta dédelgetett álmához, azaz hogy igazolt labdarúgó legyen.

A városi élet nagyon tetszett a kamasz fiúnak, hamar összebarátkozott néhány hozzá hasonló korú sráccal, akikkel aztán napestig rúgták a lasztit. Közülük is a legjobb, már-már testvéri viszonyba egy Erdélyből származó tanárember fiával került, aki rendkívül művelt, választékosan beszélő, komoly gondolkodású legény volt, bizonyos Kratochfill Lajos.

Lajos pedagógus édesapja ízig-vérig magyarnak érezte magát, és az első világháborút követő trianoni országcsonkítást követően esze ágában sem volt hűségesküt tenni a román államnak, ezért családjával egyetemben el kellett hagyniuk szülőföldjüket, és Hatvan érintésével végül a csongrádi megyeszékhelyen telepedtek le.


(Kép: facebook/Dunai Ede író hivatalos oldala)

1929 őszére a két jó barát, György és Lajos már a legrégebben alapított szegedi klub, a már harminc esztendeje működő Szegedi AK ificsapatának igazolt labdarúgói lettek.

– Fiúk, a holnapi meccs sorsdöntő lesz a bajnokság szempontjából. Mindenki pihenje ki magát rendesen! Semmi szombat esti Tisza-parti mulatság meg csajozás! Értve vagyok? – figyelmeztette játékosait az edzőjük az egyik rangadó előtt.
Ám Gyurit és Lajost soha nem kellett eltiltani efféle kilengésektől, lévén mindketten céltudatosan készültek a soron következő mérkőzésekre. De nem mindenki volt ezzel így. A csapat kapusa, Varga, ha csak tehette, elmerült a zeneszótól hangos és csinos lányoktól hemzsegő szegedi éjszakában. Nem volt ez másképpen ezúttal sem, a tehetséges hálóőr fittyet hányt az edzői intelmekre, és hajnalig szórakozott.

– Hol van Varga? – kérdezte ingerülten a mester a kezdő sípszó előtt néhány perccel.
– Nem láttuk – szólt az egybehangzó válasz a játékosoktól.
– Ez rohadt jó, a cserekapusunk pedig pont tegnap sérült meg
– tajtékzott az edző, majd az órájára nézve így folytatta: – Öt perc múlva kezdünk, és ha addig nem jön meg ez az istenverte kölyök, akkor valakinek be kell állnia helyette a kapuba. Srácok, ki az, aki elvállalná ezt a harci feladatot?

Lajos a mellette ülő cimborájára nézett, majd mintegy biztatásképpen szúrós könyökével oldalba bökte Gyurit.

– Állj be te! – biztatta a barátját.
– Én kapusnak? Neked teljesen elment az eszed? Tudod, hogy csatár vagyok – nézett ellentmondást nem tűrően a társára, ám a többiek meghallották a beszélgetést, és helyeslően bólogatni kezdtek.
– Legyél te a kapus! – nógatták a többiek is, ám az edzőjük rögvest lehűtötte a kedélyeket.
– Gyerekek, ne vicceljetek már, Gyuri alacsony ehhez. Semmi értelme nem lenne. Szerintem minden magas labdából gólt kapnánk – jelentette ki, és szó se róla, első ránézésre igaza is volt.

Gyuri valóban kisebb volt a társainál, kis túlzással a szegedi strand gyerekmedencéjében sem ért le a lába. Csakhogy amit a sors az egyik kezével elvett tőle, azt a másikkal kamatostul bepótolta.

A zömök srácnak ugyanis volt egy különleges tulajdonsága. Olyan nagyot tudott ugrani, hogy aki látta, talán azt gondolta, hogy sosem pottyan vissza a földre.

Mindenesetre sok idő nem maradt a döntésre, a játékvezető és az ellenfél készen álltak a kezdésre, és más jelentkező nem lévén, rövidre lehetett zárni a fogas, vagyis helyesebben szólva a kapus kérdést. Gyuri felhúzta az egyes számú mezt, amely afféle skót szoknyaként verdeste a térdét, majd, mint aki világéletében a kapufák között röpködött, elfoglalta a helyét a hazai csapat gólvonala előtt.

A rivális gárda edzője először nem hitt a szemének, amikor meglátta a mezőny legalacsonyabb tagját a kapuban, és azonnal odakiáltott a hozzá legközelebb ácsorgó balszélsőnek:

– Béluskám, lőjetek magasan a léc alá, egy törpe áll a kapujukban!

No, több se kellett a vendégek csatárainak, ahogy lehetőségük adódott, tüzeltek mindenhonnan. Néhány perc alatt már féltucatnyi alkalommal kísérleteztek, és mi tagadás, megfogadták mesterük bölcsnek tűnő utasítását, mindannyiszor a felső léc alá céloztak.


(Kép: facebook/Dunai Ede író hivatalos oldala)

És hogy hány gólt szereztek mindeközben? Egyetlen egyet sem.

Méghozzá azért, mert ez az aprócska vészkapus rugólábakkal rendelkezett, és az összes próbálkozást sikerrel hatástalanította.

A szegediek 1:0-ás előnnyel vonulhattak az öltözőbe az első felvonás után, és ahogy becsukódott mögöttük a korhadt faajtó, a SZAK edzőjének szájából elhangzott az a bizonyos mondat, amely gyökerestől megváltoztatta egy sándorfalvi kamasz egész életét.

– Gyurikám, mától te vagy a csapat kapusa!

Az ifjú Tóth az új posztján olyannyira sikeresen tevékenykedett, hogy annak egyenes következménye volt, hogy néhány évvel később bekerült a szövetségi kapitány, Ginzery Dénes látókörébe, aki a szegedi hálóőrnek osztotta ki a nemzeti csapat egyes számú mezét.

A debütálásra 1939. szeptember huszonnegyedikén, az Üllői úton került sor, ahová Gyurit a legjobb cimborája, Kratochfill Lajos is elkísérte. De ha azt hinnénk, hogy csak baráti szeretetből tartott vele a játszótárs, nem is tévedhetnénk nagyobbat.

A két cimbora, a két Tisza-parti fiú a németek elleni hazai összecsapáson egymás mellett hallgathatta a himnusz taktusait. Az 5:1-es győzelem már csak hab, de még milyen édes hab volt a tortán!

Gyuri és Lajos között a jó barátság évtizedekre megmaradt. Miután mindketten visszavonultak, edzőnek álltak. Az egyikük karrierje, mint a nyíl, úgy ívelt felfelé. Bizony, Kratochfill mérföldes lépésekkel haladt előre, és rövidesen ő lett a magyar válogatott szövetségi kapitánya.

Ha manapság erre a névre nem sokan kapják fel a fejüket, abban semmi meglepő nincs, ám a fiatalember és Dezső nevű irodalomtörténész bátyja a szülővárosuk tiszteletére megváltoztatták a nevüket.

Így az 1958-as vébén szereplő magyar nemzeti tizenegy kapitányát nem Kratochfillnak, hanem Barótinak hívták.

1955-ben megszületett Gyuri fia, Zoltán, és egyhamar kiderült, csodálatos tehetségű és szorgalmas kapus lehet belőle.

Így érkezünk el 1978 elejéhez, amikor a két évtizedes barát sorsa ismét keresztezte egymást.


(Kép: valogatott.blog.hu)

Baróti újra szövetségi kapitány lett, és a nyári világbajnokságra készült a csapatával. Remek kapusai voltak, ám a legjobb barátjának fia, akit Lajos születése óta jól ismert, beverekedte magát a világsztároktól hemzsegő újpesti gárdába.

Mi az hogy beverekedte? 1977 őszén, néhány forduló után már róla beszélt az egész ország. Csodakapus véd a Megyeri úton, hallatszott úton-útfélen.


(Kép: valogatott.blog.hu)

Barótinak nem kellett kétszer mondani, hogy legjobb barátjának a fia válogatott formában véd, meg is hívta őt a vébére készülő keretbe, és minden valószínűség szerint az argentinok elleni nyitómeccsünkön Zoli nevével kezdődött volna a magyar csapat összeállítása.

Azonban 1978. február huszonkettedikén beütött a krach..."

Forrás és borítókép: facebook/Dunai Ede író hivatalos oldala

Sport365.hu - Mi lett volna, ha? A magyar futball rejtett aktái - 2. rész

"Az argentínai világbajnokság miatt a megszokottól korábban kezdődött az élvonal tavaszi idénye. A Rába ETO elleni találkozó már a harmadik volt a sorban, pedig a naptárak szerint még javában tél volt. Az év első heteiben a szokásnál is hidegebb idő köszöntött be, így a pályák többsége alkalmatlannak bizonyult az élvonalbeli labdarúgásra.

Videók