Júniusban lesz 17 éve, hogy a legendás sportriporter Knézy Jenő nincs közöttünk. A legendás sportriporter számtalan olimpiát, úszást, és labdarúgómérkőzést közvetített.
Az újságmúzeum írását változtatás nélkül közöljük.
Levél Knézy Jenőnek!
Tudod Jenő, nincs igazság a földön. Ha a jó Isten másképp dönt, idén nyáron lenne a 76. születésnapod. Biztosan kapnál jófajta borokat, baráti öleléseket, ott mosolyognál az unokákkal közös képen és téged ismerve, a buli előtt még leközvetítenél mondjuk egy Újpest-Diósgyőrt a Megyeri útról, mert addigra biztosan rendeződne a helyzet.
Jó estét, jó szurkolást.
Helyette lassan tizenhét éve a temetőbe járunk hozzád…
Tudod, Jenő, átnézhettél volna rajtam, hiszen te voltál a Knézy, én pedig a kezdő sportújságíró, de nem tetted. Soha nem felejtem például az 1997-es, sevillai vizes Európa-bajnokságot.
Egyik nap, a verseny után holtfáradtan ültünk a szállodai szobában, a tévében pedig ment valamilyen spanyol bajnoki focimeccs. Azt néztük spanyol kommentárral.
Aztán én, a huszonéves kitaláltam, mi lenne, ha lehalkítanánk a tévét és Knézy Jenő lenne a riporter, úgy, mint otthon. Első szóra belementél a játékba. Én pedig ott ültem a sevillai szállodai szobában a spanyol éjszakában és hallgattam, hogy jó estét, jó szurkolást, nézzük az összeállításokat…
Akkoriban jókedvű voltál.
Három évvel később, amikor éppen Helsinkiben találkoztunk, már nem annyira. Emésztett, bántott, hogy nem te közvetíthetted a labdarúgó Európa-bajnoki döntőt, egyszerűen a finálé előtt átrendeltek a helsinki úszó Eb-re.
Igen, elvették tőled.
Persze, jöttek a tehetséges fiatalok, de ez nem volt elegáns. Napokig csak ketten voltunk magyar újságírók a finn fővárosban. Otthon rólad cikkeztek az újságok, de te tűrtél, nem borítottál. Mikor megjöttél, fél mondatban arra panaszkodtam, hogy pocsék a finnek kávéja. Másnap, a délelőtti verseny után csak annyit mondtál, gyere Bandikám, iszunk egy igazi olasz kávét.
Helsinki belvárosába mentünk. Úgy ismerted mint a tenyeredet, hiszen már többször jártál arra. Egy apró kis olasz kávézóban kötöttünk ki, ahol én megittam életem egyik legjobb eszpresszóját. Neked köszönhetően.
Tudod Jenő, ez nagyon rossz így. Én akkor azt gondoltam, megbántották ezt a kétméteres, jó kedélyű embert, de többet is kibírt már. Emésztetted magad, de az élet ment tovább.
Jó estét, jó szurkolást pólómeccseken, focirangadókon, hétköznapokon és hétvégenként. A fiad már hivatásos sportriporter lett, megszülettek az unokák, te pedig csak 58 éves voltál 2003-ban.
Aztán húsvét tájékán érezted, valami nem stimmel a gyomroddal. Sokáig úgy tűnt semmi komoly, ám jött a lesújtó diagnózis: rák. Majd közölték veled, Jenő, három hónap. Maximum.
Ennyi maradt.
Neked pedig volt erőd, hogy kiállj a nyilvánosság elé. Május volt. Kint csicseregtek a madarak, az emberek szerelemre gyúltak, te pedig bent feküdtél a hatos kórteremben.
És vártad a halált.
Én nem hittem, hogy így lesz. Nem akartam hinni. Azt gondoltam, a Knézy Jenőnél más a folytatás. Meggyógyul, kijön a kórházból és a következő hétvégén már azt kiáltja a mikrofonba, hogy Keneseinél a labda, egy csel, még egy csel, lő, hatalmas gól. De sajnos már nem kiáltottál a mikrofonba többé.
Emlékszem, igazi verőfényes nyári nap volt mikor jött a hír, hogy meghaltál. Pedig zuhognia kellett volna az esőnek egész nap.
Haragudtam a napfényre.
Májusban meséltél a betegségedről, június 17-én pedig örökre elaludtál. És azóta, ha a stúdióban azt mondják, és most kapcsoljuk a helyszínt, várom, hogy megszólalj.
De lassan tizenhét éve hiába várom...
Hiányzol, Jenő!
Címkék: gyász, sportriporter, újságmúzeum
