Ivkovics Sztojan a modern kori Bem apó

Íme a magyar kosárlabda válogatott szövetségi kapitányának, Ivkovics Sztojannak a gondolatai.

 

Én egy horvát születésű, Montenegróban felnőtté váló magyar állampolgár vagyok. Mindenhonnan hoztam valamit magammal, ami formálta az életemet. Hát Jóska, meg Pista, az nem leszek soha. Nem lehetek magyar ember, mert nem itt születtem, nem ebben a kultúrában nevelkedtem, de amikor az állampolgársági eskü szövegét mondtam, minden egyes szavát komolyan gondoltam. Azt is, hogy ha kell, az életem árán is megvédem az országomat. Azt gondolom, sok született magyar előbb fut majd el, mint én, ha erre egyszer sor kerül.

 

Magyar vagyok, amennyire csak magyar lehetek. Négy gyermekem van, három fiam és egy lányom. Egyszer arról beszélgettünk, hogy elköltözzünk-e, mert volt egy lehetőség, és megkérdeztem a fiúkat, ők minek érzik magukat, mire egyszerre vágták rá, hogy magyarnak, és szó sem lehet arról, hogy elköltözzünk innen. Innentől kezdve egy olyan embernek, mint én, akinek a család mindig a legfelső polcon lesz, nincs más választása, mint a lehető legjobb magyarrá válni, és az esküjének megfelelően mindent megtenni az országáért. Ha ez azt jelenti, hogy a lehető legjobban felkészítsem a magyar kosárlabda-válogatottat egy meccsre, akkor azt teszem, ha pedig azt, hogy harcolnom kell az országért, akkor azt.

 

Ha egy magyar ember sétál az utcán, és száz emberből kilencvenkilenc visszaköszön neki, egy viszont nem, akkor egész héten azt fogja hajtogatni, hogy micsoda gazember az az egy. Nem az lesz neki a fontos, hogy csak egy volt, aki nem köszönt vissza. Ha valami láthatóan fejlődik és egyre jobb, akkor sem azt mondják, hogy “nahát, ez milyen szuper", hanem visszafelé nézegetve azt, hogy régen milyen rossz volt. Nem tudom, ez miért alakult így, mert azt látom, hogy egyébként nyílt szívű, kedves emberek a magyarok. Az hiányzik, hogy mindig mindenki az alapoktól akarjon építkezni, mert itt sokszor az az érzésem, hogy az emberek már a szép tornyot tervezgetik, amikor még az alapot kellene betonozni. Márpedig ha az alap nincs meg, akkor tényleg kénytelen az ember mindig hátrafelé nézegetni. A név és arc nélkül beszélőknek nálam nincs hitele. A szakmai vélemények viszont nagyon fontosak számomra, és nem tagadom, büszke voltam, amikor egy-egy áttörés után szülőhazámban is születtek cikkek a csapataimról. Van egy szövetség, ami végre nemcsak forrásokhoz jutott, de jól is használja el, mégis rengetegen kritizálják a munkájukat. Sok elhivatott ember dolgozik a szövetségben, csak az a pechjük, hogy a munkájuk gyümölcsének learatásához még kell néhány év. Ahogy ők, úgy én is hiszek benne, hogy szép évek várnak a sportágra a következő években.