"Magamra csattintgatok minden fontos kelléket" és Dávidra pillantok

 

Akbar és Ali is bedugja a fejét. Hamarosan feltűnik Szilárd is: betermeljük a reggelit, teleisszuk magunkat és végleg összepakoljuk a már előkészített zsákokat. Hatalmasra sikerednek.

Még tegnap este építettünk a táborunk felett, az ösvény kezdeténél egy kő oltár-féleséget, amit kartonnal és egy zöldséges láda darabkáival töltöttünk meg. Régi buddhista szokás szerint minden felmenet előtt rövid áldó szertartást – pudzsát – celebrálunk és meggyújtjuk a tüzet. Hátunkra vetjük a zsákokat és az oltárhoz ballagunk. Nem túl romantikus, de biztosra megyünk: kértünk Akbártól egy konzervdoboznyi benzint a konyhai főzőből. Felhozza nekünk. Hirtelen belém nyilal: most nem Tibetben vagy Nepálban vagyunk. Megkérdezem Akbárt, hogy a szokásos imánk helyett nincs-e kedve elénekelni a Korán első szúráját. Van valami szép és vicces és ökumenikus abban, ahogy Akbár büszkén énekli az arab nyelvű imát, miközben mi a benzinnel megturbózott lángokat bámuljuk, ahogy felfalják a zöldségesláda szilánkjait. Elindulunk."

(Dávid)

 

 

"A hajnal hideg fényei határozott iránymutatással segítik első lépéseinket a gleccser mélye felé. Talán nem is baj, hogy ez alkalommal nem sokkal korábban indultunk és nem fejlámpa fényénél kell kiismerni magunkat az örökkön változó jégvilágban. A szelíden emelkedő jégfolyamon Dávid lépteit követem – most is örömmel állapítom meg, hogy mindig megfontolt és ideális tempót választ hosszú napunk kezdetéhez. Mire bemelegszünk, markánsan emelkedni kezd a gleccser és hamarosan eltűnünk az egyre változatosabb felszíni formák között: olvadéktavak és girbegurba formák vesznek minket körül, majd belépünk a vad és ingatag jégobeliszkek törékeny kavalkádjába. Szűkülő folyosókban kanyargunk a minduntalan összeomlani akaró tornyok árnyékában. Azonban a reggel hidege némán őrzi a gleccser megbúvó és szeszélyes erőit – hirtelen a szélén találjuk magunkat. Az utolsó öblös hasadékok átugrása után partot érünk. 

A K2 sötét sziklatalapzatának tövében köszönt minket a hajnali napfény. A crampon-point (az a hely, ahol jellemzően hágóvasat csatolnak a mászók) épp az Abruzzi-gerinc kezdeténél van: széthasadt, lapos sziklatömbökre ülünk és miközben mindketten felnyergelünk az előttünk álló mászáshoz, sűrűn fel-felpillantok. Napfényben úszik a következő órák útvonala, míg valahol a Fekete-piramis magasságában őrült felhők kavarognak. Izgatott vagyok. Szinte elszáll belőlem az erő, annyira megbabonáz a pillanat. Újra itt vagyunk. Dávid és én – két apró pont és a Hegy. Hatalmas."

(Szilárd)

 

"Bekötözködünk és körbeaggatom magam: a beülőmön előbbre kerülnek a kihosszabbítós köztesek, hátrébb a szegek és kötélgyűrű-kötegek, leghátulra a két jégcsavar és az abalakov-kihúzó. A csavarok valószínűleg feleslegesek lesznek. Az útban rengeteg a friss hó, a meredek lejtőt csak feljebb tagolja a hóból kimeredező fekete sziklataréj: a tényleges gerinc. Az út eleje dögunalom. Kisebb dőlésszögű lejtőkkel kezdünk az első órában. Menetből biztosítunk, ami azt jelenti, hogy az elől haladó – a sorsolás rendje szerint most én – folyamatosan halad elől, időnként biztosítást helyez el (ilyenkor egy éles „pijjogással” jelzek Szilárdnak, hogy tudja, most éppen hány pont van köztünk), majd megy tovább. A hátul haladó folyamatosan követi és csak pár óra múlva váltanak. Az út csak egy óra múlva vált meredekebbre. Eddig leginkább a hótaposás jelentette a munka oroszlánrészét. Most, hogy a dőlésszög jelentősebbre vált, kióvakodok oldalra és elkalapálom az első szöget, majd bőségesen kihosszabbítom a pontot és haladok tovább. Újabb 50 méterrel feljebb egy kiálló sziklataréjt hurkolok meg, majd egy újabb kötélhosszal feljebb, a mászás második órájának végén megunom a munkát, és egy hókaró (valamint az egyik bekalapált jégszerszámom) segítségével a meredek hófal közepén álláshelyet alakítok ki. Vállból biztosítom Szilárdot. (Az összes biztosításunk a lehető legdinamikusabb, legpuhább: akkorák a távolságok, hogy nem igazán számít, ha egy esés akár 20-30 méterrel hosszabbra sikerül. A lényeg, hogy a lehető legkisebb terhelést adjuk át a gyengus álláshelyeinknek.)"

(Dávid)

 

 

"Magamra csattintgatok minden fontos kelléket és Dávidra pillantok – fejbiccentéssel jelzi: indulhatok. Egy nagy lépéssel kilépek mellőle, szembe fordulok a hófallal és felnézek: mélyeket lélegzem és belekezdek a rutinos, már-már robotikusan ismétlődő mozdulatsorba. Magasra emelem a jobb karom és a jégszerszámom nyelét a hóba döföm. Tompa hanggal tűnik el a fehér közegben. Bal kezemmel tövig szúrom a másik szerszámot is: paff! Jobb bakancsom kihúzom a hóból és erősen térdmagasságba rúgok, majd még egyszer és még egyszer, hogy tartson a lépés. Jön ugyanez a bal lábbal is: puff-puff-puff! Közben mindkét karommal is erősen támasztok, hogy terhelést vegyek le a lábaimról, miközben az új lépésekbe állok. Mit nem adnánk egy kemény, firnes hólejtőért! Ez így komoly küzdelem: néhol combig szalad a lábam a hatvan fokos falon. A szabályos ritmust csakis a képlékeny, roskadozó hóréteg töri meg. Egyik csákány, másik csákány, egyik láb, másik láb: bumm, bumm, paff, paff! Közben mélyeket és tudatosan lélegzem, nincs kapkodás! Elérek egy sziklafoltot, repedés után kutatok: vastag hóréteget kaparok le, mire meglelem a tökéletes rést. Választok egy megfelelő méretű szöget és élesedő csengés kíséretében tövig kalapálom. Bomber! Beleakasztok egy kihosszabbítós köztest és folytatom a monoton munkát: olyan, mintha szigettől szigetig „úsznánk”. Minden kötélhossznyi hólejtő nagyjából egy óra kotrást jelent, minden sziklafelület pedig lakatlan és kopár „kikötő”, ahol biztosítási pontot helyezhetünk el. A lejtő néhol egészen meredekké, a hó pedig bosszantóan porcukorszerűvé válik. A hideg és száraz levegőtől igyekszem óvni a torkom, a Nap ugyanakkor alattomosan perzseli minden szabadon hagyott bőrfelületünket. Aláöltözetre vetkőzünk. Mennyire egyszerű is, amit csinálunk, mégis mennyi apró részlet! Hangosan kurjantok Dávidnak: phijjjjj!!! Újabb kötélgyűrű kerül egy kiálló sziklatömb köré. Telik az idő, mi pedig csak mászunk és mászunk és mászunk. A Nap már nyugat felől éri a lejtőt: lepillantva lépéseink ezrei. Mindegyikben sötétedő árnyék bújik meg. A délutánnal megérkezik a hideg szél is. Erősen lerázom a kezeim. Hosszú lesz ez a nap."

(Szilárd)

 

 

"Elértük a változatosabb – és meredekebb – sziklataréjok vidékét. Egy meredekebb szakasz előtt vacilálok. Alattam – 25-30 méterre – ott a pont (régi, talált szög mellé kötöttem egy friss kötélgyűrűt), de... Rúgok és rögtön terhelek – ami butaság. Jobb lábamon a hágóvas a hó alatt sziklát ér és lecsúszik, majd én is megbillenek, kapkodva mentek egyet. Lenézek, de Szilárd szerencsére nem látta a bénázásomat. Ezúttal a megtalált sziklabütyökre illesztem a hágóvasam, fogást váltok a csákányon és csak a csőrét práselem a nem túl meggyőző hófelszínbe. Így jó lesz. Pár kötélhosszal feljebb megtalálom az átjárót a tarjéj túloldalára. Látszik már a táborhelyhez vezető meredek, sziklás-havas folyosó. Egy óra múlva „rádióidő” – 18:00 – lesz. Felveszem a héjkabátomra a pihe réteget. Most már minden réteg rajtam. Így nem fázom, de aggasztó, hogy az összes rétegemet magamra kellett vennem mozgás közben. Tudom, hogy egy kötélhossz múlva, a kiszállás előtt megállok. Fáradt is vagyok, de... Ez Szilárd szülinapja!!!! Szeretném, ha e gyönyörű nap végén ő lépne ki a magányos szirtfokra, valahol ott felettünk. Elhelyezek egy nem túl meggyőző szeget (a harmadáig bevert szörnyedvényt a tövénél meggyűrűzöm), majd, kimászom a maradékot (további kellemetlenül laza hó a felszín alatt megbúvó sziklán) egy tornyocska tövéig, ahol legalább féltucat régi szög és egy csomó régi koreai kötélcsimbók fogad. Random megakasztgatok dolgokat és nemsokára csatlakozik hozzám Szilárd. Kutya fáradtak vagyunk, hideg van és késő, de most már tudjuk, hogy az éjszakát tuti, hogy az egyesben töltjük."

(Dávid)

 

 

"A leheletem az arcomat védő vékony kendőre vagy. Sötétedni látszik, de a fejünk fölötti szakaszt mustrálva meggyőződéssel állapítom meg, hogy időben fel fogunk érni, nem kell az a fejlámpa! Dávid küzdelmes lépéseit, a sziklára tapadt vékony hóban, remegve és komor tekintettel figyeltem az elmúlt órában. A standban állva, Zajo kabátom az orromig felhúzva, furcsa tánclépésekre emlékeztető mozdulatokkal igyekszem melegen tartani magam. Szinkronmászásunk véget ért, egy ideje indokolt becsületesen biztosítani egymást. Most újra én jövök: kióvakodom a meredek kuloár közepére és a didergés helyét máris átveszi az aktív cselekvés. Egy kicsit más a választott ritmusom e kései órán: a hó állaga is változik, a mozgásom pedig egyre fáradtabb, mégis hatékonyabb vagyok. Automatikus minden szúrás és rugás. Egyik láb, egyik kéz, másik láb, másik kéz. Most az asszimetria a nyerő. Ahol firnesebb a hó, nyakon ragadom a csákányaimat és könnyedén szökök fölfelé. Hirtelen újra beszakadok: ejjj! Felszívom magam és jobb lábammal magam elé ások. Lépést keresek, de minduntalan leszakad alattam a remélt nyom. A karnyújtásnyira lévő sziklaperem jó akasztást kínál: felnyúlok és az egyik csákánnyal fogást találok – erősen belehúzom magam és hopp: egy lépéssel feljebb találom magam! Haladunk. Sercegve vagdosom az eszközök pengéit, olykor makacs lobbanékonysággal, szinte mérgesen nyerem a métereket, a következő pillanatban pedig egyszerűen megadom magam a puha hónak. Egy a biztos: nincs megállás, sőt, már nem is gondolkozunk. Ahogy a hőmérséklet folyamatosan esik, úgy küzdjük magunkat egyre magasabbra. 

A remélt kiszállásnál elképedek: nem is próbálok Dávidra lenézni, de szinte látom magam előtt a reakcióját, amikor ide felér majd. Semmit nem mondok, nem kiabálok. Emlékezetem mélyén csakugyan itt volt ez a hosszú hólejtő, de most mégis csalódottan nézek rá. Ez lenne a jutalom a nap végére?!? Hosszú... Gyerünk! A negyven méteres szakasz örökkévalóságnak tűnik, holott biztosan érzem, a körülményekhez képest határozott tempóval haladok! Még húsz méter. Még tizenöt. Még öt. Már fel sem nézek, csak taposok és rúgok és kaparok és szúrok. Mély lélegzet, feszes ritmus, monotónia. Lélekemelő vagy lélekölő? Kinek mi. Az egyes tábor hóküszöbét elérve én boldog vagyok. Nagyon boldog!

Kikecmergem a hófalból és diadalmasan kiállok a keskeny párkányra. Egy pillantást vetek leendő sátorhelyünkre: basszus, hol van itt a remélt sík terület?!? Ez bizony még nem kevés bányászmunka lesz! Nem is foglalkozok az előttünk álló munkával. Összeszedem magam és vidáman lekiáltok Dávidnak! Jíhhááá!!! Felértünk! Gyermeki módon kalimpálok a csákányaimmal, majd elordítom magam: indulhatsz! 

Hatezer méter. Ezer méter emelkedés, hétszáz méter örömmászás. Csak a Hegy és mi ketten. Mosolyogva fordítom arcom az esti, fagyos szélbe. Már a hideggel sem törődöm: szemeim előtt felelevenedik az otthon melege, a családom vidámsága. Hangosan szuszogok. Dávid előtűnik a mélységből. Megszorítom a kezét. Micsoda szülinap! Hálás vagyok."

(Szilárd)
 

A két hegymászó korábbi bejegyzései itt érhetőek el. 

 

5. bejegyzés

Forrás: Facebook.com/Suhajda Szilárd
Fotó: Facebook.com/Suhajda Szilárd, Facebook.com/Klein Dávid