"Megmérem a véroxigénszintemet – végre! Egész rendes értékeket kapok."

A K2 expedíció két hegymászója, Klein Dávid és Suhajda Szilárd már 6700 m magasságban jár. Itt már a leghétköznapibb feladatok is komoly kihívást jelentenek számukra.


Klein Dávid és Suhajda Szilárd 2019. június 10-én indultak el a K2 expedícióra, hogy teljesítsék a Himalája Koronája kihívást. A cél, hogy felvigyék a magyar zászlót 8611 méter magasra oxigéntöbblet nélkül. Mi történik velük? Hogy vannak? A naplóbejegyzéseikből kiderül, itt a sport365 oldalán is.

2019-07-06
 
"Már jó ideje ébren vagyok, de csak egy picit dugom ki az orrom a hálózsákból. Megbeszéltük: nincs értelme extrém korán indulnunk. Ma felszámoljuk az egyes táborunkat – utoljára aludtunk itt, a következő alkalommal egy lendülettel fel kell tolnunk az alaptábor-előretolt-alaptábor-egyes-kettes szakaszt – és felköltöztetjük a kényelmesebb, tágasabb Zajo Lofoten 2-es sátrunkat a kettesbe. A sátor lebontása, elcsomagolása azonban a napfény érkezte előtt ritka nagy szívás lenne… Szóval, molyolok a hálózsákomban, bekenem regeneráló trutyival az orrom, megmérem a szaturációmat – végre! Egész rendes értékeket kapok, ami összecseng azzal, hogy jól aludtam – és dedós módjára beszélgetek Nóritól kapott Egeremmel.
Hamarosan Szilárd is bekapcsolódik a reggeli mocorgásba: üresek a kacsák, elrágcsáltunk egy kis szárított húst és némi Mogyi sósmogyorót, ideje kikászálódnunk. A sátor lebontása viszonylag egyszerűen megy. Mindent elcsomagolunk, csak egy apró zacskó szemetet hagyunk itt, amit majd lefelé veszünk magunkhoz. A zsákok megint szemtelenül nagyra sikerülnek. Kb. 8:45-kor – nem sokkal a reggeli rádióidő után – kerekedünk fel.
 
A túrabotnak a mászásban is fontos szerepe van.
 
A 2-esbe vezető szakasz ártatlan hólejtőkkel kezd. Én egyik kezemmel a rögzített kötélbe kapaszkodó mászógépet markolom, a másikban pedig egy túrabotot lóbálok, azzal támaszkodom meg egy-egy ütem között.
Bő óra után kezdődnek a zegzugos sziklalépcsők, tornyocskák. A második óra végére elrakom a botot: innentől szabad kezemmel inkább a sziklába kapaszkodom. Szilárddal nem sokat beszélgetünk: folyadék, fényképezés, vetkőzés, napkrémezés…
 
A negyedik órában meglepődünk: a változatos, sziklás terep (csak úgy csikorog a lábunkon a hágóvas) az orrunk előtt lassan átalakul a híres House-kéményt takaró sziklabástyává. Már ilyen magasan járunk?
 
Végzünk a bástyával (egy óra lehet…) majd – igen! – megpillantjuk a K2 egyik jellegzetes sziklaalakzatát. A távolról áthatolhatatlannak tűnő sziklafalat balról jobbra egy szűk, talán fél kötélhossznyi kémény keresztezi. Az „alsó kettes táborban” járunk. Körülöttünk kiábrándítóan sok szemét: régi gázpalackok, sátorcafatok, kötélmaradványok, csomagolóanyag. Másodiknak mászom a kéményt. Élvezetes. Eljátszom azzal, hogy – a rengeteg régi kötél és miegymás helyett – jórészt a sziklára fogok, a kémény mélyén megbúvó jégbe rúgom a vasam. Élvezetes mászás lenne…
 
A legjobb helyek már foglaltak, nehéz olyan helyet találni, ahol a sátor nem lóg ki a levegőbe.
 
A kémény után a valódi kettes már tényleg karnyújtásnyira van: felballagunk a meredek lejtőn és megkönnyebbülünk. Látszik, hogy a legjobb helyek már foglaltak, de azért ki lehet kapirgálni egy olyan placcot, ahol védettek is vagyunk és nem lóg a sátrunk fele a levegőben. A méretes sziklabástya tövében igazán lavinavédett helyet találunk. Szilárd szorgalmasan csákányozza a hegyfelőli oldalt, én a meredély felé néző oldalon bambuszból, régi hószögekből, sátormaradványból és kötélből háló szerűséget eszkábálok, amire a Szilárd által fentről kibányászott nagyobb firn-tömböket püfölöm, illesztem rá. Így egy szép párkányt – erkélyt – kapunk. Áll a sátrunk és – hál istennek – teljes szélességében használható is. Bevackoljuk magunkat, főzőcskézünk és az Agymenők sorozat 5. évadát nézzük az esti rádiózásig."
(Dávid)
 
2019.07.07.
 
"Csillámként hullik ránk a sátor belsejére fagyott pára. A hajnali szél vadul rázza a vékony ponyvát, de a reggeli fényekből már sejteni lehet, hogy szép napunk lesz. Az élet igencsak lassú 6700 méteren.
 
Mai napunkat két itt töltött éjszaka keretezi: nincs kapkodás. Van időnk, sőt: idő – ez az, ami kell nekünk! Csakis ez számít, hogy itt legyünk annyi ideig, amíg csak kell! Gondolataimban berendezkedem az előttünk álló órákra. Lassan telnek a percek. Nincs más dolgunk, csakis a várakozás: a vérünk átalakul. Ezt akarjuk.
Mi a terv? – kérdezzük néha egymástól. Dávid méréseket végez és akkurátusan jegyzetel mutatós kis naplójába. Véroxigénszint, pulzusszám: a szorgalmasan rögzített számokból beszédes tendencia mutatható ki. Az értékek alapján normálisak vagyunk – nagyokat pislogva nézünk egymásra és egy szót sem szólunk. (Jobb kételkedni ebben, valljuk csak be!) Néha csend uralja a sátornyi életteret, néha halk szavak, olykor hangos krákogás és köhögés, erőltetett sóhajtozás. Mi a terv? Hóolvasztás, ámbár ebből az adagból hamarosan kifogyunk. Sistereg a főző. A sátor előterének völgyfelöli oldala a semmibe vész. Hasra fordulok és úgy markolok bele a sárga zsákba: az utolsó daraszem is az olvasztótégelybe kerül. Zöld tea változatait túrkálom az apró kis tokban: mentát választok. Hamarosan kész a mézzel édesített, forró tea. Felváltva szürcsöljük az éltető nedüt.
 
Az égen látható fényekből könnyen ki lehet következtetni, miylen időjárás lesz.
 
Délután van. Mi a terv? Hát, ki kellene mennem. Dávid már túl van az elkerülhetetlenen. A tábor jellegét tekintve (különös tekintettel a lejtő dőlésszögére) komoly mutatványnak számít szükségleteink elvégzése. Egy dolog a kacsát kiönteni a sátorponyva másik oldalára, na de ha nagyobb dolgunk akad, akkor bizony oda kell figyelnünk, mit hogyan fogunk csinálni! Elkezdek felöltözni. Nem viszem túlzásba, a „cicanadrág” és pehelykabát kombinációja elég lesz.

Bakancs: Dávid nagyon helyesen hágóvasat is csatolt, én most – a dolog sürgető mivoltát érezvén – vakmerő vagyok (pedig jól tudom, hogy a hágóvas elhanyagolása szült ilyen egyszerű helyzetekből tragédiát!). Kesztyűt húzok és kikecmergem az apró lakból. Megráz a hideg.
 
Óvatos léptekkel jutok el a tábor széléhez – a sátrak teraszosan helyezkednek el, egymás alatti-feletti sorokban. Egy rögzített kötélbe kapaszkodva letipegek a legalsó sátorhoz, majd elengedem a kínai fonadványt: a megfelelő oldalon vagyok. Ez itt a toalett részleg, míg a tábor másik felén szokás havat gyűjteni a főzéshez. Megfontolt mozdulatokkal araszolgatok a havas-sziklás területen, egyrészt arra figyelve, hogy mire (és mibe ne) lépjek, másrészt pedig tudom, hogy nagyon kínos lenne az árnyékszékből kizuhanni – tekintetem egy-egy pillanatra a nem sokkal alattam véget érő lejtőre vetem. Végre leguggolok. Pont ekkor felerősödik a szél. Hátszél, persze! Annyira hideg, hogy háborogni kezdek. Csupasz hátsóval határozottan kellemetlen. Csak egynéhány perc telik el, de egyik legbecsesebb testrészem furcsán zsibbadni kezd. Szinte fáj. Kesztyűs kezemmel védem a fagyos széltől. Hmmm, ennek a fele sem tréfa! Mire visszaérek a sátorhoz, megerőszakolom magam és az üres sárga tokot és a lapátot megragadva, néhány métert az ellenkező irányba megtéve, havat gyűjtök, hiszen ma még nem egyszer főznünk kell! Inni és inni, ez a legfontosabb! Vacogva visszabújok végre, majd Dávid felé fordulva aggodalmam fejezem ki: „Figyelj már, kis híján lefagyott a tököm!”. Izgatottan újságolom a riasztó helyzetet.
 
Dávid kedvesen vigasztal, rámutatva arra a megnyugtató tényre, hogy végülis már van egy fiam, nem lehet túl nagy a baj...
 
Sokszor a legegyszerűbb feladatok sem mennek könnyen.
 
Mi a terv? Csak a szokásos. Havat olvasztunk és teát főzünk, szárított marhahúst és kétszersültet rágcsálunk, torokcukorkát szopogatunk, forgolódunk, beszélgetünk. Beesteledik. Hálózsákom mélyén finom meleg van. Köszönöm, minden porcikám tökéletes állapotnak örvend! Ilyen ez: egyszer fent, egyszer lent. Szó szerint: még egy éjszaka 6700 méteren és irány az alaptábor."
(Szilárd)
 
 A két hegymászó korábbi bejegyzéseit megtalálják itt:
 
Forrás: Facebook.com/SuhajdaSzilárdClimber, Facebook.com/DavidKleinExpedition
 
 
 

Videók