Törékeny nő a száguldó hajón. A férfiak fele nem merné bevállalni.

Magyar anyuka a világ egyik leggyorsabb magyar vitorlásán. Gondolatébresztő írás egyenesen Capri szigetéről és a száguldó Wild Joe vitorlás fedélzetéről.


Olvasmányos, izgalmas, álmokat ébresztő, és felvillanyozó írás egy törékeny magyar hölgytől, aki felült a száguldó magyar versenyvitorlásra, melynek még a neve is beszédes: Wild Joe. 

Hogy pontosan milyen a Wild Joe és mekkor bátorság kell ahhoz, hogy valaki felszálljon egy ilyen száguldó karboncsodára? Csak el kell olvasni Magyar Vilma élménybeszámolóját és meg kell nézni a cikk végén szereplő videót a tengeri száguldásról. Uraim, komoly tétbe fogadnánk, hogy még a férfiak közül sem mindenki merne felülni a erre a recsegő-ropogó, nyikorgó, robogó tengeri vitorlásra. 

Magyar Vilma megtette, és meg is írta. Jó kalandozást!

 

"A csodák a komfortzónán kívül születnek"

Régen terveztem már, hogy elmegyek megnézni a Wild Joe egyik közeli versenyét, vagy legalább egy picit belőle. Delivery-zni is nagyon szerettem volna mindig is, de két kisgyermek mellett ez az álom még várhat magára.

A párom, Király Csaba a kezdetek óta a csapat tagja. Nagyon büszke vagyok rá, hogy részese Magyarország egyetlen nyíltengeri versenyvitorlásának versenysorozatának. Részt vesz a legrangosabb európai off-shore (azaz nyílt tengeri) versenyeken,  beutazva vele a Mediterrán-térség legszebb helyeit, vitorlázva a legszebb vizeken… de bevallom nem telik úgy el szezon, hogy némi irigység ne keveredne az örömömbe.

Számomra az igazi nagybetűs VITORLÁZÁS amit ők csinálnak: felkészültek, szervezettek, a versenyhelyzetekben iszonyúan koncentráltak, minden szituációban a fejlődést keresik, de mellette a parton ugyanolyan lazák, mintha bármelyik balatoni vitorlás telepen lennének. Pedig ők a Rolex Kupa sorozaton vesznek részt, Európa, sőt az egész világ legeredményesebb tengeri vitorlázóival. És mindezt már kilenc éve – kisebb technikai szünet mellett – évi nagyjából 100 napban csinálják.

  

Tudtam, hogy a szűk három napos nyaralásom egy rohanás lesz, de kit érdekel, ha tengerre, napsütésre, vitorlázásra, vagy ha a Capri Sailing Weekre gondolok?!

Pénteken a pirkadatot már Ferihegyen néztem, fél hétkor indult a járat Rómába, onnan vonattal lementem Nápolyba, taxi a komphoz és fél kettő körül már az első teraszon ittam az első prosecco-mat a híres szigeten. Mire a kávén túl voltam, elkezdtek visszaérkezni a hajók az aznapi pályaversenyről. A Wild Joe a jó eredménye ellenére utolsónak jött be a kikötőbe, mint kiderült még állítottak, korrigáltak pár dolgot a futam után egy rövid levezető-edzésben.

A stégen vártam a srácokat. Kedvesen köszönt mindenki, majd amikor Stu Bannatyne, a Volvo Ocean Race földkerülő versenyek történetének legsikeresebb versenyzője – aki a szezonra a Wild Joe csapat tagja lett – kilépett a partra félig viccesen megjegyezte, hogy én fogom helyettesíteni az aznap hazautazó Gordon Kaye-t. A csapatnak pech, nekem mázli...

Elég vagány csajnak tartom magam, de egy pillanat alatt zavarodott és izgatott lettem, és egyelőre nem vettem komolyan a kedves megjegyzést. Segítettem a fiúknak pakolni (bár bevallom nem nagyon lehet mit, annyira szervezettek és pontosak még az elpakolásnál is, hogy az ember mást érezni, mint hogy láb alatt van), majd elindultunk Csabival felfedezni a szigetet. A kikötő a nápolyi oldalon van, ide érkeznek a kompok, és innen indul a fogaskerekű fel a hegyre.

A csapat egy elvarázsolt hotelben lakott, fantasztikus kilátású kis utcában, amit egy kedvesen fura család üzemeltet már a XIX. sz. eleje óta.

Aznapi kirándulásunk a sziget második legmagasabb hegyének csúcsára vezetett, ahol 360 fokban körbe ölel az azúr tenger, a sorrentói öböl, Nápoly és az Amalfi part varázsa.

A vacsorán udvariasan puhatolózásomra Marci (Józsa Márton, a hajó tulajdonosa, kormányosa) is megerősítette, hogy ha szeretnék, örömmel látnak a hajón másnap. Estére már kijött belőlem az alváshiány okozta fáradtság, hideg is volt, a torkom is kezdett fájni, szelet is ígértek másnapra- Kicsit elbizonytalanodtam, nem jobb e nekem egy nagyot aludnom, mint ismét hajnalban kelni, és a várható esőben, hidegben vacogni a fedélzeten? Másnap szerencsére meghallottam a belső hangot, ami figyelmeztetett, hogy ez valószínűleg egy soha vissza nem térő alkalom! Egy pillanat alatt összekaptam magam, kilenckor már a kikötőben voltunk...

 

Aznapra a versenyrendezőség a 30 lehetőség közül egy, a Szigetet megkerülő pályát választott. A szél iránya és erősség kedvező volt a hajónak, de várható volt, hogy ereje kevés lesz, szöge pedig túl éles majd tompa a DSS szárny használatához; azaz a menet közben a vízbe kitolható uszonyhoz, ami bizonyos sebesség mellett a hajót „kiemeli” a vízből, amely így igazán rohanni, majdnem repülni kezd. A pálya felé a csapat bevitorlázta a hajót, kiválasztották az aznapi vitorlákat, igyekeztek már a futam előtt az állítási lehetőségekkel maximalizálni a sebességet. Rajt előtt átbeszélték az aznapi taktikát, vagyis inkább a fontos sarkpontokat. Csináltak egy próba rajtot, kimérve ezzel az utolsó három perc tervezett manővereinek idejét.

A rajt közeledtétől a futam végéig Marci, Kelo és Stu szinte folyamatosan a taktikáról és állításokról beszélnek. Andris másodpercenként látja el őket információval a csuklójára helyezett tablet segítségével. Marci magabiztos kezekkel kormányoz, a két taktikus az állításokon, taktikán túl non stop valamire fesztül figyel a vízen, vagy a hajón belül.

 

Egy 60 lábas (kb. 20 m) hosszú hajónál a hajó eleje (vordeck) és vége teljesen külön működik, csak egy-egy kijelentés érkezik hátulról, majd státusz jelentés válaszképpen elölről.

Elöl Németh Áron és Galgóczi Tomi minden mozdulatán látszik, hogy soha semmilyen meglepetés nem érheti őket, nem tudom elképzelni, hogy van az a vihar és égszakadás, amiben ne ugyanilyen könnyedséggel köti át az ezer shot és felhúzó egyikét. Középen a vitorlákat állítják: Matyi és Pipó (Aklan Andris) az orrvitorlán, Bubu (Adorján Csabi) a nagyvitorlán, Csabi segít nekik. A csapat láthatóan nagyon összeszokott, a posztokon önállóan és szavak nélkül működik, csak egy-egy angol vezényszó hangzik el a manőverek környékén. És mindezt olyan könnyedén és magabiztossággal csinálják… pedig micsoda erők vannak azon a hajón. Ropognak a kötelek, húzódik az árboc, az első leejtéseknél még feszülten kapaszkodtam a korlátomba, nehogy elhagyjanak…

A futamon a csapat megállás nélkül dolgozott és figyelt, egy mellékes szó sem hangzik el. Minden pillanatban pontosan tudják, hogy hány méterre és másodperce van tőlük az ellenfelük és a mezőny többi tagja. Belülről nézve, az IRC számítás (a különböző hajók paraméterei alapján kalkulált szorzó, ami az abszolút befutási sorrendet korrigálja) miatt nehéz a vízen eredményt mondani így csak a folyamatos sebesség maximalizálás, optimum megtalálása lehet a cél.

Idővel a csípős, szeles hideg is enyhült, a sziget déli oldalánál már kisütött a nap is, de Capri furcsa mikro-klímájának köszönhetően egy-egy öbölben, felhő alatt még jöttek jó nyomások. Egy ilyen profin működő csapatban egy egynapos beugrásnál csak udvariasságból kérdezi meg az ember, hogy segíthet e valamit, bevallom nem is mertem volna belenyúlni. Számomra a nap a Wild Joe-n, a sorrentói öböl sarkánál felért egy meditálással egybekötött pihentető wellness-hétvégével egy paradicsomi szigeten, teljesen feltöltött.

Összességében a csapat elégedett volt az aznapi negyedik helyezéssel és a Rolex Sailing Week-en való szerepléssel. Ahogy megértettem ezek a versenyek még a DSS teszteléséről, az optimumon vitorlázás megtalálásáról, a vitorlák állításáról szól. Mivel a szuper új szárny bővebb és 15-20 csomó közötti szélben kezdi repíteni a hajót, így főképp hosszabb, off-shore (parttól távoli) versenyeken hozza az eredményeket. Nagyon remélem, drukkolok, hogy a következő hosszútávú versenyen a francia partszakasznál tartott Giraglia-n ideálisak lesznek a körülmények.

 A Wild Joe szárnyakon száguld

Másnap még robogóval bejártuk a vidéket, majd Csabival elindultunk a szervízbusszal Livorno felé, páran hazarepültek. Az úgynevezett delivery csapat – tehát akik a hajóval vitorláznak az új verseny helyszínre vagy a bázis kikötőbe – este indult fel Északra.

Még utolsó este a vacsoránál a versenyről beszélgettünk, anekdotáztunk, régi sztorikon nevettünk; már nem is tudom mire vetette közbe Galgóczy Tomi blazírt bölcsességét, mely szerint

„ A csodák a komfortzónán kívül születnek”.

Örökre megmarad ez a mondat, ez a két nap a szigeten. Köszönöm Marci, Srácok ezt a kalandot!

Magyar Vilma


Wild Joe akcióban

Hasonló kaland szinte bárki számára elérhető! A pár napos „delivery” szakaszokra a csapat mindig várja a jelentkezőket.

A szerző névjegye:

Magyar Vilma

  • 38 éves, 2 gyermek anyukája
  • Gyerekkora óra vitorlázik, ifjúsági magyar bajnok
  • 4x a Kékszalag legeredményesebb női kormányosa, az egyetlen nő asso csapat kormányosa, női csapatával a legendás Nemere II-őt kormányozva 12. a Kékszalagon
  • A budapestUNDERGUIDE kreatív utazás-és élményszervező ügynökség alapítója, több szakmai elismerés birtokosa
 

 

 

A hajóról

Wild Joe a magyar versenyjacht

Wild Joe a világ egyik leggyorsabb 60 lábas vitorlása, melyet a világhírű Reichel/Pugh tervezőpáros elképzelései alapján az ausztrál Azzura Marine hajógyárban építettek 2002-ben, s mely mérföldkőként vonult be az offshore vitorlázás történetébe, mint az első dönthető keel-lel rendelkező versenyvitorlás. 

A Wild Joe 2018-ban jelentős átalakításon és felújításon esett át, az angol Dynamic Stabilty System, -rövidebben DSS- oldalszárnyakat tervezett a hajóba.
Ezzel jelentősen javultak a hajó menettulajdonságai, 16 csomós szélben 22 csomóval (41km/óra) is tud már repülni a vitorlás. 
 
A HAJÓ PARAMÉTEREI
Hajó hossza: 18,50 méter
Szélessége: 4,01 méter
Merülése: 4,10 méter
Vízkiszorítása: 9.900 kg
Anyaga: Carbon Nomex
Vitorlázat: North Sails
Árboc hossza: 27,5 méter
Legénység: 10-16 fő
Tervező: Reichel/Pugh
Gyártó: Azzura Marine
Gyártás éve: 2002.
 
Fotó-Videó: Gémesi Jóka / Opel Fifty-Fifty  
Fotó: Magyar Vilma
 

 

Videók