Aki a háttérből segítette győzelemhez Csipesék négyesét

Szeghalmi Károly bajnokok sokaságának épített hajót.


Szakmájának egyik utolsó mohikánjaként több mint 50 éve áll a műhelyben, és gyártja illetve javítja a hajókat, lapátokat. Csónaképítőnek hívja magát, aki másfél évtizeden át segítette a válogatott versenyzőket egy olyan korszakban, amikor még nagyobb szükség volt a leleményességre, és az apró technikai trükkökre. Szeghalmi Károly 70 éves lett, és tudását nagy örömmel adja tovább szokolyai műhelyében kisebbik fiának, Bálintnak.

Tényleg annyira gyér az utánpótlás hajóépítőből?

Mondhatom azt, hogy szinte nulla, a képzés is megszűnt évekkel ezelőtt. Korábban minden valamirevaló egyesületnek volt saját műhelye, aztán a rendszerváltás után változott a finanszírozás a nagyobb kluboknál is, és kitalálták, hogy nem kell csónaképítő a szakosztályokhoz. Új fa hajók gyártásával szinte senki sem foglalkozik jelenleg Magyarországon, csak a fiam, és én.

Ez azt jelenti, ha rendelnék mondjuk egy fa K-1-es versenyhajót, akkor azt le tudná gyártani? Egyáltalán, kap ilyen megrendeléseket?

Nem kapok sajnos, de technikailag képes lennék rá minden további nélkül. Az anyag azonban rendkívül drága, és egy hajó legyártáshoz is építőkeretet kellene csinálnom, úgyhogy minimum egy millió forint lenne a csónak, ezt pedig kevesen engedhetik meg maguknak. Ráadásul az ilyen hajók, bár nagyon szépek és jók tudnak lenni, de elég kényesek is egyben. Mosni, és törölgetni kell, nem lehet őket a szabadban tartani, így nincs is rájuk manapság valódi igény. A dánok gyártják még a régi formákat, megrendelésre, hosszú átfutási idővel dolgoznak, de lehet tőlük szép fahajót venni. Nekem ugyanakkor szerencsém van, mert így is dolgozhatok fával, leginkább 9-10 személyesen lapos fenekű kenukat gyártunk, a megrendelőink általában túraegyesületek, vagy magánszemélyek, privát társaságok.

A famunkához nagy gyakorlat, és komoly anyagismeret kell, a préselés még hagyján, de két fát összegyalulni nem kis feladat, ezeket a fortélyokat próbálom most megtanítani Bálint fiamnak. Egy ilyen kenu elkészítése nekünk körülbelül 40 munkanap, sokkal összetettebb feladat, mint műanyaggal dolgozni.

Az utóbbira évtizedekkel ezelőtt úgy tekintettem, mint szükséges rosszra, de ma már azt is szívesen csinálom. Próbáljuk követni az új eljárásokat, mert a műanyagos munka hatalmasat fejlődött.

Annyira sokat, hogy fa hajókat ma már nem is használnak a profi versenyzők, könnyebb a dolguk a mostaniaknak?

A mai versenyhajók egyformák, nagyon szépek, nagyon jók, nagyon merevek, csak keveset lehet rajtuk változtatni. Régen nem volt két egyforma hajó, és minden versenyző törte a fejét, apró újításokkal próbált előnyhöz jutni. Az jó dolog volt, hogy az élmenők, és a kevésbé profik is naponta bejártak a műhelyekbe, közvetlen kapcsolatban álltak a csónaképítőkkel, elővezették, hogy mit szeretnének a hajójukon, vagy a lapátjukon változtatni, mi pedig igyekeztünk nekik segíteni. A csónaképítők már akkor is egy szűk kört alkottak a sportágon belül, ismertük és segítettük egymást, tiszteltük a másik munkáját. Voltak, akik egészen magas szintre jutottak, mégis keveset tudunk róluk. Ott volt például a Valentin Pisti, aki a 80-as évek legsikeresebb versenyhajóit, a csepeliket gyártotta.

Regényes történet forog közszájon arról, hogy a csepeli hajó formáját hogyan koppintották le egy német K-1-ről egyetlen éjszaka alatt, ez csak városi legenda?

Nem, ez a színtiszta igazság. A csepeli klub korábban kiváló kapcsolatban állt a keletnémetekkel, akik ugyan nem készültek mindig tisztán, de baromi gyorsan mentek. Éppen ők voltak azok, akik nem a dán fahajókban versenyeztek, mint akkoriban mindenki, hanem saját fejlesztésű műanyag hajókban.

Egyszer Csepelre jöttek versenyezni, elhozták a kajakot, a csepeliek pedig nagy főzést rendeztek a telepen, és igyekeztek annyira berúgatni a németeket, hogy ne legyen kedvük elindulni a vontával rögtön a verseny után, hanem maradjanak még egy napot.


Így történt, hogy az akkori kapitány, Péhl Jóka, a legendás edző, Vas Pista, és Valentin Pisti vezetésével egy este, egy éjszaka, és egy délelőtt alatt levették a hajóról a mintát, ami utána itthon a legsikeresebb forma lett, és nagyon igényes műanyagos munkával készült.

Ön korábban hosszú évekig dolgozott az Építőknél, és a Honvédnál is, de nemcsak klubszinten segítette a versenyzőket, hanem a válogatottnál is, kik voltak a kedvencei?

Nagyon szerettem például Szabó Istyut, ő versenyzőként rendkívül precíz volt, állandóan valamilyen változatáson törte a fejét, amivel egy pici előnyhöz juthat, sokat lehetett tőle tanulni. Jóban voltam Sztanity Zolival, a kenusok közül pedig Buday Tamással is. Az utolsó eresztés, akiknek még csináltam a hajóját a válogatottnál, a Csipes, Gyulay féle négyes volt. Akkoriban a dán fanégyeseket még taposókormánnyal szerelték, de Feri már nem tudott azzal evezni, mert bejöttek a winglapátok, és neki is az kellett, hogy keményen belefeszüljön minden húzásba, így átszereltem botkormányosra. Az olimpiai négyessel azt a “szentségtörés” is elkövettem, hogy belegyalultam az oldalába, és odaragasztottam egy műanyag koptatót, ami azért volt fontos, mert így nem akadt meg a hajó oldalában a lapátjuk.

Szerintem egy egész generáció agyába beleégett, ahogy 1988-ban az olimpiai döntőt elképesztő magabiztossággal nyeri a magyar négyes 1000 méteren, ahhoz a hajóhoz is volt köze?

Hogyne, éppen arról beszélek. Ritkán mondom ezt, de úgy érzem, hogy abba a győzelembe egy kicsit benne voltam.

Az olimpia előtt Dunavarsányban edzőtáboroztak a fiúk, oda érkezett meg két vadonatúj dán fanégyes. Az egyiknek szebb volt a színe, és a mintája is, én viszont szakmai szemmel néztem, és észrevettem, hogy a másik sokkal merevebb. Hívtam a fiúkat, megemeltem a két hajót, a szebbik remegett, amikor az egyik végénél fogva emelgettem, a másik viszont merev maradt. Mondtam nekik, hogy elég erősek, és nehezek vagytok, nektek mindenképpen a merevebb hajó kell, és hallgattak rám, pedig eleinte a másik hajó tetszett nekik jobban.

Miután kiválasztottuk a négyest, elkezdtem nekik beépíteni, kicseréltem a kormányt, felgurtniztam a lábtámaszokat, állítgattam az ülések magaságát. Olyan ez, mint a szabó, amikor rászabja a gatyát a kuncsaftokra.


De szívesen emlékszem arra is, amikor 1979-ben Wichmann Tamás nyert két világbajnoki aranyérmet C-1-ben, Duisburgban. Már kint voltunk a vb-n, talán az első futama előtt egy-két órával Tamás odajött hozzám azzal, hogy zavarja a peremléc a hajóján, és különben is túl nagy a lapátja. Mondtam neki, hogy de Tamás, vagy öt éve így evezel, ezzel együtt megcsináltam amit kért, legyalultam a lécet, és gyalultam a lapátból is, aztán tettem rájuk gyorslakkot, és már ment is versenyezni. Nagyon jól esett, amikor a világbajnokság után odajött, és azt mondta, hogy ezt nagyon eltaláltam.

Egyébként számtalanszor kértek olyat is a versenyzők, amiről tudtam, hogy semmi értelme, de nem akartam vitatkozni, és ezzel a verseny közben megzavarni a lelki világukat, ezért mindent mosolyogva megcsináltam, amilyen gyorsan csak tudtam.

Nemcsak a szakmájában volt nagyon aktív, hanem túraszervezőként is, ez miért alakult így?

Újpesti vagyok, és régen ott nagyon komoly sportélet zajlott. Az Izzóban kezdtem kajakozni, és akkoriban nagy volt az átjárás a különböző sportágak között, nekem is rengeteg barátom volt, birkózók, kerékpárosok, síelők, nagy társaságokkal mozogtam együtt. Így lettem jóban a Dózsa két akkori síbajnokával, Németh Gáborral, és az öccsével, Gézával is, nekik ráadásul az édesapjuk volt a Tungsram strand igazgatója. Sosem unatkoztunk, télen síelni jártunk, nyáron pedig vittem a bandát vízitúrázni. Mindehhez hozzájárult az is, hogy a családunk 25 évig élt a Népszigeten, a feleségem volt akkoriban a Gázművek vízitelep gondnoka, a lakásunk a Dunára nézett, és ott akkoriban lelkes vízitúra szakosztály működött, amelynek a hajóit én tartottam karban.

Akkor gondolom nagy társasággal ünnepli a 70. születésnapját…..

Most a járvány miatt egy kicsit visszavettünk, féltenek minket a fiaim, és valószínűleg igazuk van, úgyhogy inkább szűk körben fogunk ünnepelni. Összetartó a család, a feleségemmel nagyon szeretjük a menyeinket is, a négy unoka pedig rengeteg örömet okoz. Járunk velük vízitúrázni, síelni, Gergő fiam kislánya már kajakozik is Dunakeszin. Tetszik neki, szereti csinálni, és ez a lényeg, a legfontosabb, hogy minden gyerek sportoljon valamit.

fotók: magyar-vizitura.hu

forrás: kajakkenusport.hu

Videók